A Mondataim

(archives)

Nem Lélekcsere

– Qpak

És Ő csak közeledett.

Nem kérdeztem semmit.

Nem féltem.

Vártam.

Egyre közelebb ért, hosszú, sötét köpenye meg-meg lebbent a hosszú, sötét folyosón. “Fejét” nagy, átláthatatlan csuklya fedte.

Elmosolyodtam!

Pont olyan, mint amiennek mindig is képzeltem.

S bár még nem számítottam rá, hiszen szerintem nem jött el az ideje, nem ért váratlanul. Ez van!

Szinte már élveztem ahogy közel lépett hozzám.

Vártam!

- Mitől félsz?-kérdeztem, mikor

egész közel ért.

Miért remegsz, hiszen…?

Mitől félsz?

-….. A .. haláltól!

Narancsszalag

– Qpak

A komoly, szürke Ember hazafelé sétált. Érezte, tudta ma is fontos dolgot tett, ma is értékesebbé vált, több lett valamivel.

A fiú rohanva prüszkölte a véres gőzt, ami szinte szét akarta vetni a tüdejét. Rohant. Még vagy tíz percig, míg izmai és elnehezedő szíve fel nem adták a harcot.

A földre bukott.

Aludt! Álmodott!

Álmodott a vágyairól, a jövőről, ami már úgyse jöhet el!

Ott álltak a téren, mindketten.

Csak álltak, álltak s néztek maguk elé.

A nap tündöklött, meg- megcsillant a hajnali harmatcseppeken.

Lassan, nagyon lassan feltámadt a szél. S magával ragadta a kettészaggatott szalagot.

Ők pedig csak nézték! Nézték a szétfoszló világ felett tovatűnő narancsszalagot!

Epinephrin

– Qpak

Halvány pillanat volt! Egy pont világított csupán sárgán, hívogatón az éjjszakában.

Nem láttam semmit.

De éreztem!

Elindultam felé. Bátortalan, kétes lépések voltak. De mentem, már láttam a fényt.

Már éreztem, kinn vagyok. Végre!

Egyre bátrabban szeltem át a távolt. Nem volt más köztem és a halvány, de csodás sugarak közt, csupán a végtelen éj!

Mentem…

Mentem előre!

Közeledtem.

Szívemben éreztem az otthon melegét, s a “fényt” mit oly nagyon rég keresek, itt..

Már magam sem tudom mikor születtem ide, s miért, de már biztosan éreztem, hogy nem ide tartozom.

Keresni kezdtem hát. Keresni…

Hogy mit?

Az érzéseim, a nyughatatlan álmaim vezettek.

S mentem…

Mentem előre!

E, világi otthonomat már elhagytam régen, s talán már magam sem emlékszem a haza vezető útra.

Nem is kell, nem szabad! Hiszen most, talán most végre igazán hazatérek!

Haza?

Milyen érdekes szó ez! Milyen nyughatatlan!

Valóban, hol van a haza, mi az?

Ahol lakunk, ahol alszunk s élelemért kutatunk nap mint nap?

Vagy tán az a hely, melyről álmodunk, látunk képeket?

Egy világ tele “színnel” és…?

“Szín”?

Hát ez az!

Mióta hallom e szavakat.?

Álmaimban: “Szín”

S most…, most talán tényleg megtalálom, amit egész életemben kerestem.

Megtalálom az utam…

Már csak pár lépés!

Milyen csodálatos “színek”?!

Az egyik mint az ébredés, a pillanat mikor felrémlik szemeid előtt a világ, de te, te még álmodsz. A pillanat, mely két világot köt össze.

A másik maga a vadászat, a küzdés az életért, a pillanat melyben a lét s az elmúlás egyesül.

Igen.

Ez a két “szín”…, egymásban…

Miez?

A növények a fák, a világ színekben!!!

Csupa fény minden!

Kék, zöld, sárga, fehér…

Vakító fehér!

Végre sikerült, három pokolian nehéz hét után. De sikerült…

S elégedett farkasüvöltés járta át a vadon csillogószürke erdeit!

2004.05.28.